47.~Broken Heart

Sziasztok!Itt a rész,mint látjátok.Már megvan a blog vége,fura lesz ezt a blogot abbahagyni,ezt az első blogot,amit annyi ideig írtam nap mint nap,és vártam hogy jelezzetek,életjelet adjatok,hogy itt vagytok,és olvassátok.És el sem hiszitek milyen nagy öröm volt 1-1 pipa!:D Na de még nincs vége,szóval nem írom a búcsúbeszédet..(':


Csak néhány pillanatig néztem a kijelzőt,mégis egy örökkévalóságnak tűnt.Mit akar mondani?Mi olyan fontos,hogy hajlandó ENGEM felhívni?Jutottak eszembe a kérdések,aztán dühös lettem.Miért kell még itt is hívnia?Miatta,miattuk mentem el,és még itt sem lehetek nélkülük.És a legfurcsább,hogy nem is akarok nélküle lenni.Nem akarok több percet,szeretem de gyűlölöm is.A szívem mellé húz,pedig tudja hogy ez az egész lehetetlen,az eszem normális de már kezd az is megőrülni.Nem talál megoldást,csak újabb problémákba botlik.Ki nem őrülne bele ebbe a tehetetlenségbe?Olyan egyszerűnek tűnik pedig olyan bonyolult.Persze,csak az a lényeg hogy szeressétek egymást..De milyen áron?!
Az életem amit 16 éven át építettem egy perc alatt hullott szét és nem tudom összerakni,nem tudom meg nem történté tenni,nem tudom nem érezni a megbántás fájdalmát,egyszerűen tehetetlen vagyok.Minden más,minden rosszabb,és én érzem hogy valami hiányzik.Még azt sem tudom mi,de azért vannak tippjeim,ám azok talán nem is igazak.Talán valami másra van szükségem,fogalmam sincs mire.Ha percekig ülnék itt magamat siratva miközben a fekete festékcsíkokat törölgetném legalább csinálnék valami értelmeset,de csak keresem a hülye megoldásokat amik nem léteznek,nekem.
Hirtelen döntésként elhúztam a zöld gombot ezzel felvéve a telefont.HA most nem teszem meg talán soha.Akkor mindig itt tartanék.Ezzel az egy beszélgetéssel le kéne zárnom mindent.Elfelejtenem mindent ami hozzá köt.A szeretetet eldobni iránta,és remélni hogy egyszer ő is fog így érezni,és akkor rájön hogy én mit éreztem.
Miért fáj a tudatlanság?Mert tudod,hogy valami van a háttérben mégis sötétségben élsz.
Miért fáj a hiánya?Mert csak akkor tudod meg milyen nélküle,mikor elment.
Miért fáj ha átver?Mert nem vallod be,de ennek ellenére is szereted.
Miért fáj ha újra látod?Mert olyan mintha egy régi közös törött kép darabjai benned találnák meg a helyüket.
Miért fáj a csak rá gondolsz?Mert nem vagy biztos benne hogy ő is szokott rád gondolni.
Miért fáj a tudat?Mert az eddigi illúziód egy pillanat alatt hullik össze.
Miért fáj a szeretet?Mert ott van benned az az egyetlen fájó kérdés:Mi van,ha ő nem szeret?!
-Khm..Szia.
-Szia Harry.-mondtam,és kifújtam egy kósza tincset a hajamból.
-Én..Csak azért hívtalak..
-Hagyd,Harry.Ne rágódjunk rajta.Mindenkinek az lesz a legjobb,ha én elmegyek.Nem kell többé látnod,nem kell hallanod.-mondtam neki sóhajtva.
-Igaz,amit mondtál akkor este?
-Mi?-kérdeztem vissza összehúzott szemöldökkel.
-Mindegy,semmi.Sajnálom.-mondta.Már épp mondtam volna valami elfogadás félét,habár tudtam hogy nem lett volna igaz,mikor letette.Egy könnycsepp gördült le az arcomon,és éreztem azt a fájó érzést.A könnyek marták a szemem,az eszemet eltakarta a szomorú köd,csak a fájdalomra tudtam gondolni.Ott,akkor tudtam hogy Harry hangját talán sosem hallom.Talán sosem látom úgy,ahogyan néhány hónapja.Talán sosem fog már egy kedves szót sem hozzám szólni.
Nem terveztem.Nem akartam.Nem éreztem.De tudtam,hogy mit kell tennem.Tudtam,hogyha most nem teszem meg sosem.HA most nem teszem meg talán sosem lesz még egy alkalmam.Az életem kisiklott,mégis túlléptem.Az életem elromlott,mégis használhatóvá tettem.A szívem összetört,mégis tud szeretni.DE SOSEM MARAD UGYANOLYAN.És én sem maradok ugyanolyan.Nem hittem abban hogy az emberek változnak.
Ezt nem ők döntik el.A pillanatok változtatnak meg.A történések változtatnak meg.Az emberek változtatnak meg.Mert ha egy fejezet lezárul nem tudsz ugyanolyan maradni.Túl kell lépned a múlton,a régi önmagadon.Nem maradhatsz az a sebezhető lány,akit ott tudnak bántani ahol akarnak.Valamit magad köré kell építened.A bizalmad elfogy.De erre csak akkor jössz rá mikor minden percben átver valaki.Késő.
Késő ezen rágódni,késő ezen sírni.Ez már megtörtént,ha túllépsz rajta bezárul még egy kapu a bizalmad felé.
Mikor jutok el odáig,hogy lánccal legyen bezárva minden ajtó?
Észre sem vettem,mikor megtörtént.A könnyek az arcomon,a bizalom hiánya,és az üresség.Mik ezek,ha nem a jelek?Sosem leszek ugyanaz.Nem én akartam,nem én döntöttem így.Ez csak egy "véletlen" ami megváltoztatott mindent.Megváltoztatta a nézőpontomat a világ felé,az emberek felé.Szép külső,mosolyok.De mi van ott belül?Talán sötétség,üresség és fájdalom.Egy összetört szív.Kitudja.Senki nem tudja mit rejtegetsz magadban,senki nem tudja mit hagytál a hátad mögött.Csak Te.Akárhogy nézhetnek rám az emberek,akármit hihetnek rólam,sosem lesz a valóság.Néha úgy érzem csak egy összetört szív vagyok a sok közül.Pedig mindegyiknek más a története.Ezek változtatnak meg.
Mi a kiút,ha nem ez?
A legördülő könnycseppek sosem fogynak el.A szeretetem sem,de mi van,ha megváltozik,úgy ahogy Te?
Mi van ha a szeretet is csak egy szó lesz,teljes ürességgel?
Egy cél kell az életemnek,ami sosem volt.A ködben tapogatóztam.Talán ez a megoldás?

------------

-Sajnálom.-suttogtam,és az én arcomat is elárasztották a könnycseppek,látva az övéit.Fájt így látni,de tudtam hogy ezt kell tennem.Nem akarta elhinni hogy újra ezt teszem.
-Mikor mész?-kérdezte szipogva,arcát egy zsebkendővel törölgetve.Szemfesték csíkjait törölgetve állt fel,és támaszkodott a pultnak nekem háttal.Elvett még egy zsebkendőt,majd nagyot sóhajtott.Lehajtottam a fejemet,és visszatartottam kitörni készülő könnyeimet.Mire felnéztem anyu egy erőltetett mosolyt csal az arcára.Kényszerből.
-A legközelebbi géppel.-mondtam halkan.Arrébb toltam magam előtt a faszéket,és lassan felálltam az ebédlőasztaltól.Anya mellé álltam,és csak néztem anya szomorú arcát.Nem akartam itt hagyni,ő semmit nem tett amiért ezt kéne tennem.De én ezt akarom.
-Rendben.-mondta,és gyors léptekkel kiment a konyhából.Csak néztem utána és nem tudtam mit csináljak.Nem tudtam hogy ki fog bukni,hogy így megviseli majd,pedig még el sem mentem.De rossz volt így látni,és ezt ő is nagyon jól tudta.Valószínű hogy a felét sem tudja,hogy mit éltem át a hónapok alatt,hogy miken kellett gondolkoznom.Hogy az életem romokban hever,és úgy is marad ha nem kezdek valamit vele.

----------

Átvágtam a hatalmas tömegen,bőröndömet magam után húzva.Vizes kapucnimat lesepertem a fejemről,hajamat a fülem mögé tűrtem,és az óriási kivetítőn néztem mikor indul a gépem.10 perc múlva.
Leültem egy üres székre,ami nem nagyon volt,ez is csak azért mert innen kb.semmit nem lehetett látni ami a gépek megérkezését jelenti.Végigpásztáztam a tömegen,majd tekintetem megakadt egy óriási táblákat tartó családon.Mellettük pedig egy könnyekkel küszködő,integető családon.Könnybe lábadt a szemem.Nem akartam hogy anya elkísérjen,tudtam hogy nem tudnám itt hagyni.Előtte elbúcsúztam tőle,ma reggel pedig hagytam egy levelet az asztalon.Egy idióta vagyok,aki szomorúvá tesz mindenkit.Anyát.Pedig ő nem érdemelné meg.De nem tudtam volna itt hagyni,nem volt más megoldás.Senki nem kísért el,egyedül jöttem ide.
"Skyleeer!" hallottam meg a nevemet a tömegből,amit még az emberek zajától is megtudtam hallani.Körülnéztem,de nem láttam semmit,ezért a kezemet kezdtem bámulni.Arra apró könnycseppek hullottak,miket azonnal letöröltem.
"Skyleer!"hallottam újra,még hangosabban,majd megláttam Dakotát.Azonnal patakként kezdtek folyni a könnyeim.Majd mögötte Ethan,utánna pedig Niall.Majd az összes fiú.Mikor ők is észrevettek felém kezdtek futni kikerülve az embereket.Csak egy valaki nem volt ott.Harry.
Mikor ideértek Dakota és Ethan letámadtak,és olyan szorosan öleltek ahogy csak tudtak.
-Nem mehetsz el Skyler!-mondta Dakota a szemembe nézve,amik ragyogtak a kicsorduló könnyektől.
-Ne haragudjatok rám,kérlek.De el kell mennem.-mondtam,és szememmel megtaláltam mindenkiét.Nagyot nyeltem,ahogy láttam hogy Ethan szeme is könnybe lábad.
-Ethan.Ne tedd nehezebbé.-mondtam,egy könnyes nevetést is elejtve,majd összeborzoltam a haját.
-Skyler.Mi sem akarjuk hogy elmenj.-mondta Niall közelebb lépve.
Nem szóltam semmit,csak szomorúan rámosolyogtam.
-Csak az az idióta nem jött el.-sziszegte a fogai közt.Tudtam hogy Harryre gondol,de megértem.Csak rosszabb lenne,talán.Fogalmam sincs.
-Skyler.-hallottam meg egy mély hangot a hátam mögül,mire mindenki egy emberként fordult oda.Harry állt ott,mire egy percre meginogott a tervem,de összeszedtem magam és a zöld szempárba néztem.Azok is szomorúan csillogtak.
-Ne menj el,minden olyan lesz mint régen.Ígérem.-mondta szomorúan,és az első könnycsepp bújt ki.Hitetlenkedve néztem Harryre.NEm hittem el hogy itt van,hogy ezt mondja.
-Sajnálom.-mondtam,és letöröltem a könnyeimet.Futómosollyal néztem mindenkire,majd elindultam.Útközben zokogni kezdtem.Meg kellett erőltetnem magam,hogy ne nézzek hátra,mert azonnal visszafordulnék a nyomorult életemhez.Felszálltam a gépre,és leültem az ablak mellé.Itt hagyom őket.
És velük együtt a szívemet is.