48.~Veszély

Sziasztok!Sokat késtem amit sajnálok,de sok dolgom volt.Remélem tetszik a rész!:)
Köszönöm a 12 feliratkozót,és 6000+ oldallátogatást!Köszönöm!<3



Már egy hete hogy eljöttem.Nem tudom mit csináljak,nem tudom hogyan.Tehetetlennek érzem magam,úgy érzem mindenemet ott hagytam,üresség van bennem,és csak a hiányukat érzem.De nem mehetek vissza,és nem élhetem ugyanazt az életet.Itt kell maradnom amíg csak lehet."Az idő mindent begyógyít".Akármeddig tartson az az idő,én várok..Ahogy eddig.Ahogy eddig vártam egy jobbra,egy szebbre,de sosem érkezett el.Eddig is bírtam,most is bírni fogom.Összetörtek,mégis itt vagyok.Floridában.
Nem tudtam mit tenni,össze voltam zavarodva,fájt minden mozdulat,mindent elvettek tőlem ami még ért valamit,úgy éreztem senki vagyok,és nem tudok hova menni.A nagynénémhez mentem..Aki még csak azt sem tudja hogy létezem.Nem tudom hogy volt merszem odamenni,a fájdalom elvette az eszemet,gondolkodni sem tudtam,de valahova kellett mennem.Odamentem.
Elmondtam neki kivagyok,amit megdöbbenéssel jutalmazott,majd betessékelt.Úgy bánt velem mint egy porcelánbabával,amit nem értettem.Aztán másnap rájöttem.Senkije sincs.Nem várt senkit aki haza jöhet hozzá,csak ült,és leste minden kívánságom.Annyira megsajnáltam.HA lett volna bennem valami adhattam volna neki valamit,de egy üres lyuk tátong ott belül,a nagy semmi.
A telefonom állandóan csörög,az sms-ektől megtelt a memória.Nem tudják hogy ezzel még rosszabb lesz.Úgy érzem azzal hogy el tudtam menni tőlük már túl vagyok a nehezén,de félek hogy ez egyre rosszabb lesz.Eddig minden csak rosszabbodott,hát akkor most miért változna meg?Miért lennék szerencsésebb?Miért találnék valamit ami értelmet ad?Miért lenne hirtelen minden jobb?Ebből a döntésemből is csak egy baklövést fog kihozni az élet ami hatással lesz a jövőmre,úgy mint eddig minden.Félek attól a kérdéstől,hogy hova jutok,mert fogalmam sincs.Annyira sötét minden,elvesztem és nem találok kiutat.Egyszerűen elvesztem,és mintha nem lenne kiút.Csak esek és esek egyre lejjebb a lehetetlenbe,közben másoknak is fájdalmat okozva.A sebeim egyre mélyebbek lesznek,minden porcikám ég a megbánástól és a fájdalomtól.Akárhányszor eszembe jut az apám csak kiheverem a fejemből,gondolni sem akarok arra,hogy ha itt lenne mit mondana erre.Az életemre ami romokban hever,amit nem tudok összerakni.Összeraktam a kirakóst,ami mindennél jobban fáj.Egyetlen egy hiba miatt jutottam el idáig,hogy a hibák egymás hátán vannak,és tátonganak bennem,és nem tudom őket megoldani.A fejemben minden kavarog gondolkodni sem tudok.Nem érzem már azt mint régen.Tudtam,hogy megváltoztam,de azt nem hogy ez ezzel jár.
Könnyen gondolok vissza az életemre.Hányszor visszaakartam vezetni,és megtalálni a hibát,de Harry után az egész sötét.Mintha ott lekapcsolták volna a villanyt,és semmire nem derülhet fény.Mintha azóta a nap sem kelt volna fel,és én sem lennék itt.Onnan az egész életem megváltozott,felfordult és már a világ sem olyan mint régen.Az emberek velem együtt megváltoztak és rajtam sem tudnak segíteni.Az érzés ami mar egyre rosszabb lesz,én is egyre rosszabb leszek,és csak azt kérdezgetem magamtól mikor lesz vége.Talán soha.
Annyira átlagos napnak indult..Mint a többi..Dakota..Koncert jegyek..AZtán Harry betoppan..Felfordul minden..Elmegy..Összetörök..Elmegyek..Madison..Csalódás..Fájdalom..Harry.
Mindig ugyanott lyukadok ki.Körbe-körbe megyek,újabb és újabb hibákat halmozva.Meg kéne találnom a helyes utat,ami lehetetlennek tűnik,mégis van.De már bebizonyítottam,hogy nem vagyok képes megtalálni.
-Kérsz valamit enni?-kérdezte mosolyogva,mire megráztam a fejem.Mindig meglep.Nem rég tudta csak meg ki vagyok,mégis aggódik értem.
-Ez így nem mehet tovább.Amióta itt vagy nem ettél.
-Nem megy le most semmi a torkomon.-mondtam neki,és egy bocsánat kérő pillantással ott hagytam.A hátsó kertbe mentem,ahol teljesen látszanak az utcát körülvevő pálmafák.Könnyeket csal a szemembe a tudat hogy nemrég Ethannal és Dakotával voltam itt.Soha többé nem láthatom őket,nem érezhetem az ölelésüket,és nem hallhatom a hangjukat.Úgy kéne tennem mintha minden rendben lenne,és egy mosolygós külső alatt egy megtört lány lakozik,de annyira erős a fájdalom hogy nem tudom magamban tartani.Látszik rajtam.Régóta nem mozdultam innen ki,mióta itt vagyok.Csak Phiex-el Clara néni macskájával szoktam kijönni ide játszani.Nem tudok ugyanaz lenni,egyre jobban megváltozok,és tudom hogy ha visszamegyek anya nem a lányát fogja látni,hanem egy idegent.Egy rideg idegent akit eddig a lányának hívott,és tudom hogy ez fájni fog neki,és azt is hogy ezt nem fogom látni.De elég ha tudom,vagy nem?Elég tudnom hogy miattam rossz neki.Én vagyok a hibás.Mindenért.
-Nem fázol?-kérdezte,és egy kék napágyra ült.
-Nyár van.És Floridában vagyunk.Nem.
Lemondóan sóhajtott.
-Tudod vannak itt rokonaim,akik neked csak távoliak lehetnek,vagy nem is azok.Felhívhatnám valamelyiket,és csinálhatnátok valamit.Például kimehetnétek a tengerpartra.-mondta,mire megvontam a vállam.Semmi kedvem sem volt,de ha őt ezt boldoggá teszi elmegyek a partra.
Csak ültem ott,és vártam hogy megjöjjön az a bizonyos személy akit ide hívnak.Ültem,és vártam hogy újabb nap virradjon,eggyel kevesebb nap a nyomorú kis életemből.Hurrá.Mi értelme van a szenvedésemnek?Semmi.
-Szia.-hallottam magam mögül egy mély hangot,majd megláttam.Világosbarna haja volt,és ugyanolyan szeme.Nem rossz ahhoz képest,hogy valamennyire a rokonom.És fiú.
-Szia.-köszöntem neki vissza,és felálltam.
-Hova megyünk?-kérdeztem kissé unottan.
-Akkor majd útközben elmondom a nevemet.-nevetett,és elindult előttem.Utána mentem,mire mellé értem beszélni kezdett.
-Troy vagyok.Troy Wikkins.-mondta mosolyogva.
-Biztos hogy a rokonom vagy?-kérdeztem,mivel ilyen nevű rokonnal még nem találkoztam.
-Nem tudom.-mosolygott,mire furcsán néztem rá.Nem tűnt valami értelmesnek a vigyorgásával.
Egymás mellett sétáltunk a partra,szótlanul.Többször beszélgetni akart velem,de mikor észrevette hogy lehetetlen egy hosszabb mondatot kicsikarni belőlem inkább befogta.A parton alig voltak már ilyenkor,kezdett sötétedni.Néhányan sétáltak,de tőlünk messze.Errefelé csak egy tűzrakást körülvevő fiatalok voltak,akik ordibáltak.
-Jajj ne.-mondta halkan,és gyorsabban kezdett el menni.
-Gyere már.-húzott el,de én még mindig őket néztem.
-Mi az?-kérdeztem tőle,mikor szinte már szaladt a víz felé.
-Nem ajánlom hogy oda menj,vagy csak hozzájuk szólj.-mondta idegesen.
-Miért?
-Veszélyesek.-mondta.
-Nekem pont az kell.-mondtam,és kirántottam a karomat az övéből.Elindultam feléjük.Egy pici vékony hang azt mondta forduljak vissza és hagyjam abba,de nekem most ez kellett.A veszély,és a halálérzet,hogy tudjam milyen mikor a halálból jössz vissza.Akkor talán tudnám a halál milyen rossz.A veszély kell,és hogy tudjam.Az életemnél is van nyomorúságosabb.