49.~Düh

Hello!Hát itt a rész*.* Nincs hozzáfűzni valóm,jó olvasást,remélem tetszik.Még annyi,hogy köszönöm a 6300+ oldalmegjelenítést,és a 7-8 pipát!<3

Egyre gyorsabban mentem.Ahogy közeledtem,és egyre hangosabban hallottam a tőlük hallható zajokat megingott a magabiztosságom.Oda kéne mennem?De az válasz mindig egy nem biztos lábakon álló igen volt.Kármennyire is féltem legbelül,már nem bírtam.Fáj minden,és nem tudom mit csináljak.Ha hülyeséget csinálni könnyebb,akkor miért figyeljek oda mindenre?
-Állj már meg.-ragadta meg a karom,és maga elé fordított.Dühös tekintetével szinte ölni tudott volna.Nagyot nyeltem,és csak figyeltem.Még a sötétben is láttam a szemét,ami nem volt valami barátságos,de utálatos sem.Egyszerűen csak dühös.És valahogy megláttam benne magamat.A düh az amiért ezt teszem.Dühös vagyok mindenre,ami magam körül van.A fájdalom dühít.Mindennél jobban.Éreztem ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.Éreztem,hogy most feladom.Egy nagy sóhaj után kiengedtem a könnyeimet.Kirántottam karomat Troy kezéből,és visszafelé indultam.Most már nem vonzott annyira a veszélyes társaság,én csak sírni akartam.Egy sziklán ültem le,görnyedten ültem,arcomat a kezembe temetve sírtam.Hogy nekem miért nem lehet egy szép életem.De mintha nem lenne megbánni valóm.Pedig valamit nagyon elcsesztem,ha ide jutottam.Feladtam.Amit eddig már annyiszor,de még többször kerekedett felül rajtam az érzés,hogy harcolni kell,és nem szabad hagyni hogy ez csak rosszabb legyen.Hát nincs választási lehetőség.Ez csak egyre rosszabb lesz.
Éreztem magam mellett Troyt,ahogy leül.Nem akartam megszólalni,szívesen ültem volna ott örökké,idővel csak elfelejteném az összes gondomat,ott ülve a tenger hangjára koncentrálva.Talán.
-Most miért sírsz?-kérdezte lágy hangon,ám éppen annyira tükrözött értetlenséget.
-Olyan vakok vagytok.Az egész világ.-mondtam zokogva.
-Kifejtenéd?
-Miért érdekel téged az én világfájdító képem?-néztem fel rá,mire elmosolyodott.
-Senki nem csinálja ezt magával,ha nincs valami baja.Na mondd már.-mosolygott rám.Nagy levegőt vettem,majd tekintetem magam elé szegeztem.
-Hosszú lenne.-döntöttem a rövidebb válasznál.Hülyeség lenne elmondani ezt az unalmas sztorit,ami tönkretette az életemet.
-Van időm.-akadékoskodott.
-Ha tudnád,hogy nekem mennyi van.A szenvedésre.
-Ne legyél már ilyen.Biztos hogy van valami kedvesebb,jó kedvűbb éned is.
-Nincs.-vágtam rá.
-Úgysem hiszek neked.
-Egy találkozás volt.Az tette tönkre az életemet.
-Fiú?-kérdezte.
-Ja.De elég ennyi.Nem akarok róla beszélni.-mondtam neki,mire bólintott.
-Na,gyere haza megyünk.-mondta,és lehúzott a szikláról.
-Ismered őket?-mutattam a tűz körül ugráló fiatalok felé.
-Aha.-mondta komoran.Nem kérdeztem rá,tudom milyen rossz ha faggatnak valami olyanról,ami fájó emlékekkel köt össze.
Mialatt haza értünk gyarapodtam egy kólás üveggel,Troy pedig egy fagyival.Nem mondanám hogy rossz volt vele,talán ő volt az első aki nem kérdezett,miután látszott rajtam hogy nem akarok beszélni ezekről.
-Szia.-köszöntem mikor beértem a házba Troyyal együtt.
-Sziasztok!-köszönt mosolyogva,majd megölelt minket.
-Arra gondoltam hogy itt maradhatnál estére Troy.-mosolygott.
-Oké.
-Én felmegyek.-mondtam,és elindultam felfelé.Letusoltam,majd a megágyazott ágyat leszedve bújtam be az ágyba.Bekapcsoltam a tévét és kapcsolgatni kezdtem,amíg nem találtam valami filmet.Már majdnem elaludtam,mikor nyitódott az ajtajam.Troy lépett be rajta,egy takaróval.Felvont szemöldökkel néztem rá,de ő csak mosolygott.Letelepedett az ágyam mellé,majd rám nézett.
-Mi az?-kérdeztem,mire felült az ágyamra.
-Tudod,segíthetnék elfelejteni azt a srácot.
-Ezt hogy ér..-kezdtem volna,de ajkait az enyémre tapasztotta.