Novella - Ellopva

Sziasztok!Hát most nagyon belelendültem a novella írásba,nem vagyok benne biztos,de remélem tetszik :) Kérlek mondjátok el a véleményeteket!:)

                                                              "Érzések nélkül nem vagyunk egészek,
                                                               És ha nem vagyunk egészek nincs életünk."

A kopaszodó fák levelei suhogtak az őszi szélben,Clara fagyos arccal sétált az avarban,kezével fogta fel a faágak ütését,volt célja,tudta,hova akar menni.Tekintete elidőzött a fákon,vágyott az érzésekre,amik melegséggel töltik fel a hideg napokon,amik okot adnak neki az életre,amivel úgy érezheti ő is egy a sok közül.Csak ez az egy kívánsága volt,és most egy kegyetlen döntése,amit megakar tenni.Lába alatt ropogott az avar és a száradó levelek,lassan ment üresen,gondolatok nélkül,arcán fagyos arckifejezés ült,amitől minél hamarabb megakart szabadulni.Hollófekete haja egykori színéért sóvárgott,arca rózsás színéért,ami most sápadt fehér,piros szájáért,ami gondolataiban feketén csillog a napfényben.Arcát árnyékba száműzte a sötét anyag,de felnézett,látva a sötétszürke felhőket a feje fölött nyelt egyet,gondolataiban az eső járt,ami közeleg.Egy öreg,romos házhoz sietett,aminek növényei mégis egészségesen virágoznak,így kitűnik az erdő fagyos összképéből.Arcán nem szűnik meg az arckifejezése,már régóta ilyen,érzéseket lehetetlen felfedezni benne,szempillái néha-néha megrebegnek,de fekete ajka már régóta nem húzódott őszinte mosolyra.Mikor a mocsár zöld avarban megpillantott egy fehér virágot,ami kitűnt a többi közül tudta hogy közel van.Egyre több fehér virág mutatott utat,de ezek nélkül is pontosan tudta hova kell mennie.Fejébe forrt a kép a faházról,aminek korhadó deszkáit folyónövények díszítik,ablakait színes virágbimbók,még udvarát szépen sorakozó tulipánok.Semleges érzésekkel gondolt vissza rá,szívesen elfelejtette volna,de lehetetlen volt.Minden álmában újraélte az estét,mikor megpecsételődött az élete.De mostanáig gyáva volt,hogy változtasson.
Lábát gyorsabban szedte,minden lépésnél összetaposta bakancsával a fehér növényeket,de azok ugyanolyan magasan terpeszkedtek,mint azelőtt.Benedvesítette éj fekete ajkait,ahogy megpillantotta a távolban álló öreg kis házat tele virágokkal.Még több lett,mióta utoljára látta.Szorosabban markolta a kést,tenyerét elöntötte valami hideg,nem kellett hátranéznie,hogy tudja fekete vére szivárog a vágásból.Lazábbra vette szorítását,lába ugyanolyan sebességgel haladt a gyér bokrok között mint az égig érő fák alatt.Pár méter választotta el őt a háztól,lassabban kezdett menni,de erőt vett magán,és sietősen sétált.Feltrappolt a lépcsőn vastag bakancsával,maga után véres cseppeket hagyva.Bal kezét emelte kopogtatásra,de még mielőtt hozzáért volna az ajtó kitárult,és a küszöb mögött egy magas,csinos nő állt.Szőke haja lágy hullámokban omlott vállára,rózsaszín ajkai mosolyra húzódtak,majd arrébb állt az ajtóból.
-Gyere be Clara.-mondta nyájasan,ám Clara észrevette a kinézet mögött bujkáló igazi énjét.Jobb kezét észrevétlenül zsebébe csúsztatta,majd beljebb sétált tartva a szemkontaktust,Dorothea szemei kéken csillogtak,míg az övéi sötétbe burkolózva tapogatóztak kiutat keresve.Egészen tovább sétált,a szerény házban még több növény volt,üvegcsékben megbújó magvak,vízzel teli vázák mibe színes virágokat tettek.
Dorothea követte őt,Clara egy fonott székben ült,tekintete ide-oda cikázott a házban,aminek óriási ablakai voltak,a fapadlót állatbőrök fedték,de csak két fonott szék állt az egészben.Semmi más.
-Esik az eső!-kiált fel Dorothea vidámsággal teli hangon,szőke haját hátracsapva sétál az ablakhoz,majd teszi ki kezeit,és jól esően sóhajt.Clara feláll,halkan mellé sétál,Dorotheát nézi,varázslattal a szemében nézi az esőcseppek kopogását egy vödrön.
-Menjünk ki!-mosolyog Dorothea,majd megfordulva kisiet nyitva hagyva az ajtót,így az eső a fapadlót is éri.Nyel egyet,elbizonytalanodik,Dorothea kedves,mosolygós arca megzavarja,önbizalma meginog ahogy maga előtt látja képét,de aztán eszébe jut saját maga is.A kívánsága,a remény,ami sosem halt meg.Tudta,hogy ehhez nem hit kell,sem remény,csak bátorság.És most jött el az ideje,hogy megtegye amit meg kellett volna.Követte a nő példáját,elindult ki.A tornácon megállva nézte Őt, eső áztatta haja nem érdekelte,tárt karokkal várta az esőcseppek érkezését.Clara egy pillanatra az égre nézett,magát látta fent.Nem azt,aki most áll itt.
Nesztelenül indult le a lépcsőn,akarata lehetővé tette hogy még az avar ropogását se lehessen hallani,eltompítsa a sok ezer esőcsepp.Nagyokat nyelt,érezte ahogy lángnyelvek nyaldossák torkát még kínzóbbá téve mindenét.Dorothea háttal állva élvezte az esőt,míg Clara egyenletes léptekkel haladva került egyre közelebb a céljához.Két lépéssel mögötte megállt,zsebéből előcsúsztatta véres kezét,amiben egy kést szorongatott,ahogy kivette a tiszta esőcseppek felvették a fekete színt.Nagyot nyelt,mielőtt hátába szúrta az éles kést.Dorothea halk nyögést hallatott,majd nehézkesen megfordult,és belekapaszkodott Clara vállába.Arca eltorzult,selymes bőrét ráncok kezdték szaggatni,szőke haja megőszült,kék szemeit lehunyta,de mikor kinyitotta feketén néztek rá,minden élet kihunyni készült belőle.Ráncos kezei lecsúsztak Clara válláról,aki lehúzta a fekete anyagot fejéről.Körülnézett,de nem azt látta,amit eddig.Egy romos ház állt mögötte,száradt virágok tarkították a korhadt fákat,az avarban egy fehér virág sem tűnt ki.Nagyot szippantott a föld,és eső illatú levegőből,majd fejét az ég felé emelte.Lehunyta fáradt szemeit,gerincén felfutott egy bizsergető érzés,hirtelen megtelt élettel,haja dörzsölte derekát,ami szőkén csillogott,ajkain is átfutott egy kellemes érzés,gondolataiban látta rózsaszín színben száját,arca sápadtból üdévé vált.De egy valami hiányzott.Az érzései.
Akárhogy szeretett volna mosolyogni,örülni,semmilyen érzése nem volt.Kinyitotta szemeit,arca fájt,hisz ajkát mosolyra húzta volna,de izmai túl erősek voltak,és ridegek.Végigsimított haján,kezébe fogta,majd vizsgálni kezdett egy világosszőke tincset.Ujjával arcát simította meg,rugalmas bőre vizes volt ahogy érték az esőcseppek,amit most ő is ugyanúgy élvezett,mint előbb Dorothea..Lenézett az előtte fekvő idős hölgyre,ráncos arcát eltakarták ősz tincsei,mellette vértócsát mosott a víz,mire Clara felemelte jobb kezét.Vörös volt a vérétől,ami egyre jobban mosolygásra késztette.Leguggolt a nedves földre,és a kést felemelve elvette azt,ami az övé.A szívét.